A "problémát látó szemüveg"

Nem közhelynek szánom a következő gondolatokat, hisz tudom, hogy mindaddig, míg az ember maga meg nem tapasztalja, meg nem éli, fel nem fedezi, csupán üres gondolatok, melyek szépeknek hangzanak, és manapság nagyon divatosak is.

Sok-sok dolgot vélünk úgy, hogy nem kívánatosak az életünkben, lehet ez egy kapcsolat, egy másik ember viselkedése, anyagi helyzet, belső lelki állapot, fizikai tünet, társadalmi körülmény, a lista rendkívül hosszú. 
Mi mindennek nem kellene lenni ami éppen van, vagy mi mindennek kellene máshogy lenni, mint ahogy éppen most van.

Véleményeink, elvárásaink, elégedetlenségeink a végtelenségig képesek eljutni, s egyszer aztán azt vesszük észre, hogy már mindennel problémánk van. Magyarországgal, a kormánnyal, azzal, ahogy kinézünk, amennyit keresünk, amilyen munkánk van, azzal, akivel élünk, vagy azzal hogy egyedül vagyunk, a nőkkel, a férfiakkal, a szüleinkkel, a spirituális és nem spirituális emberekkel, a vallásosakkal, a migránsokkal, a honfitársakkal, az orvosokkal, és persze saját magunkkal. A lényeg, hogy az, ami épp van, nem jó.

Hogy miként jutottunk el idáig, azt gondolom lényegtelen. Sokkal fontosabb az, hogy képesek legyünk felfedezni, hogy problémát látunk helyzetek helyett, mert a "problémát látó szemüveget" húztuk fel. S ahogy felhúztuk, úgy le is lehet venni. Tudom, hogy ez rendkívül egyszerűnek hangzik, de valóban az. Csak addig nem az, amíg ragaszkodunk a problémás látásmódhoz, ameddig mindenáron be akarjuk bizonyítani az igazunkat, hogy az, ami van, az mennyire és miért is rossz nekünk.
Tökéletesen tudom milyen ez, mert egy időre az életem minden területére felvettem ezt a szemüveget, és már nem láttam a jót semmiben, tényleg semmiben.

Innen nézve az élet egy szenvedéssel teli száműzetésnek tűnik, pedig valójában nem az. Tényleg nem az. De ahhoz, hogy ezt felfedezzük, "le kell venni a szemüveget". 
Mert ha a "problémalátó szemüveg" nélkül nézek rá, érdekes módon már nem az ősellenségem a társam, a munkám, a fizikai tünetem, a lelki állapotom. És rájövök, hogy sosem voltak azok, csak én láttam annak őket.
Senkit és semmit nem kellett megváltoztatnom ehhez valójában, csak azt, ahonnan tekintek a világra. És tudom azt is, hogy ez nem mindig megy egyből. Eltelhetnek hetek, hónapok és akár évek is addig, míg az emberhez ez tényleg eljut, és egyszer csak megérti, megéli, felfedezi, és saját maga érzi át ennek a jelentését, hogy egyébként tényleg minden rendben van. És egyszer csak feltárul a világ a maga teljességében, a maga eredeti formájában, és az ősellenség-látásmód és harc helyett béke van a szívünkben.