Képesnek érezzük-e magunkat?

A kérdés ma már nem az, hogy találunk-e számunkra megfelelő útmutatást, sokkal inkább kérdés az, hogy képesek vagyunk-e használni? Nem úgy értem, hogy elég ügyesek vagyunk-e, vagy rendelkezünk-e elég érzelmi intelligenciával ahhoz, hogy használjuk, hanem, hogy mi magunk képesnek érezzük-e magunkat arra, hogy mindennapjaink részévé váljon mindaz a tudás, információ, gyakorlat, amiről tudjuk, hogy működik, mert vagy láttuk mások által, vagy akár rövid időre már mi megtapasztaltuk.
Ha látunk valakit, aki valami olyasmit képes megélni, mint amire mi is vágyunk, összeszorul-e a gyomrunk azt gondolván, mi ehhez túl kevesek vagyunk, vagy pedig ösztönözve minket, belső erőnk gyújtást kap?
Egy motivációs előadó, egy spirituális tanító, egy pszichológus, vagy akár egy ismerősünk, akinek jól mennek a dolgai, milyen érzést hoz elő belőlünk? A pozitív gondolkodás, a megerősítések, a vonzás törvénye, a "bármire képes vagy", a "ha nekem sikerült neked is fog", a "te teremted a valóságod" vajon olyan eszközök és gondolatok, melyek inspirálnak?
Úgy látom, nem minden esetben van ez így. Ugyanis számolni kell azzal, hogy sokakban meghúzódik egy erős kisebbségi érzés, amit még sokféleképpen meg lehet nevezni, önbizalomhiány, önértékelés- önbecsülés hiánya, a lényeg, hogy mindennek tartja magát az ember, csak képesnek nem arra, amire pedig tudja, hogy mások meg azok, és persze valahol érzi azt, hogy ő is, ezért olyan borzasztó ez az érzés.
Felelős-e ezért a módszer, az eszköz, az ember, aki átadja a tudását? Nem gondolom, hisz a jó szándék vezérli a segítőket. Egyszerűen csak túlságosan mélyen elhittük tehetetlenségünk valóságát és lehetőségeink megélésének képességét. Valahol egyszer elkezdődött szarvunk letörése, és az érzékenyebbeket ez sokkal inkább megviselte. Az érzékeny ember pedig nem gyenge, egyszerűen csak kifinomultabban reagál a dolgokra.
 
Saját emlékem "szarvam letöréséről" nagyon meghatározó volt és egyben sokkoló is. Legelső munkahelyemen történt, ahova 18 éves koromban kerültem. Rendkívüli jó érzéssel, nyitottsággal, életörömmel érkeztem, örültem, hogy ott dolgozhatok, hisz növelni kívántam a zsebpénzemet. Nem voltak elvárásaim. Eladónak vettek fel egy ruházati céghez, ahol rövid időn belül kiderült kreatív hajlamom. A sztorit nem fogom most teljességében elmesélni. A lényeg az, hogy eladóból nagyon rövid időn belül kirakat- és boltrendező lettem, hirtelen megkaptam egy három szintes boltot, még a próbaidőmet is alig töltöttem le. Ezután felajánlottak egy még magasabb pozíciót ugyanebben a munkakörben. A fizetésem folyamatosan nőtt, bónuszokat kaptam, úgy, hogy egyáltalán nem foglalkoztam az egésszel, nem vágytam előléptetésre, egyszerűen csak élveztem az egészet. No és most jön a szarv-letörés rész. Azok, akik már sok-sok éve dolgoztak itt, tehát nem sem voltak 18 évesek, és nem életük első munkahelye volt, hát hogy finoman fogalmazzak, nem örültek velem együtt. Ez pedig engem rendkívüli módon megviselt. Megtörtem, és óvatossá váltam azzal kapcsolatban, hogy túlságosan élvezzem az életet és örüljek neki, mert az másokban rossz érzést kelt.
Ma már tudom, hogy az irigység csupán annak a jele, hogy valaki nem tartja magát képesnek valamire, nem hisz magában, nem éli meg azt, aki ő. Visszavettem magamból, de a lelkemnek ez egyáltalán nem volt jó érzés. Ugyanis a folyton kibontakozni vágyó önmagunknak igazán nem jó érzés, ha kordában akarják tartani. Milyen festmény lenne abból, amit rendkívüli megfontoltsággal festenének, nehogy túl jó legyen? Azok az emberek, akik ott így reagáltak, természetesen nem hibásak, nem okolom őket a történtekért. Cselekedtek, ahogy tudtak, persze ezt akkor még nem tudtam, és magamra vettem, és a kis boldog, felszabadult áramlásomból becsöppentem egy "jó lesz ha meghúzom magam, én itt se vagyok" hozzáállásba. Természetesen voltak olyan helyek később, ahol nagyra értékelték a képességeimet.
De ugyanez megtörténhet valakivel egy kapcsolaton belül is, vagy a szülei által, vagy az élet bármilyen területén. Elég egy erőteljes hatás ahhoz, hogy ugyanúgy érezzünk, mint az, aki ezt teszi velünk. Hatunk egymásra, ezt nem lehet tagadni.
De bármilyen mélyen gyökerezik is bennünk egy ilyen negatív hatás, még annál is mélyebben gyökerezik bennünk önmagunk felszabadult, örömteli, az Élettel együtt áramló minősége.