A hegy, a folyó s az ég

 Egy tanmese a határainkról, lehetőségeinkről, önmagunk valódiságának felfedezéséről.

Az Úr rámosolyog gyermekére, s azt mondja neki:
-Látod ezeket a hegyeket itt? Ezt mind neked adom. Látod ezeket a folyókat itt? Ezt is neked adom. Látod az eget, mit olykor felhők takarnak, éjszaka pedig csillagok? Hát legyen a tied ez is.
Az Úr látja az ember arcán a szomorúságot, s megkérdi:
-Hát miért nem vagy boldog?
S az ember nézi a hegyeket, a folyókat, az eget, s lesüti szemét.
-Nem vagyok meltó a Te szeretetedre Uram, mert nekem adod mindezt, de én mégsem vagyok boldog.
-Mit adjak hát neked, hogy megleld a boldogságot?
Az ember felnéz, s azt mondja:
-Hiába van előttem a hegy, ha nem tudok felmenni annak tetejére, hogy lássam milyen onnan a kilátás. Hiába szalad sebesen a folyó, ha nem kelhetek útra rajta, hogy lássam, milyen tájakat szel ketté. S hiába szemlélem innen lentről az eget, mert nem tudom milyen lehet fentről a felhő, vagy milyen lehet a csillagok között repülni.
Az Úr elmosolyodik.
-Hát ennyi lenne a te bánatod? Ezt könnyen megteheted!
Az ember arca felderül, s megkérdi hogyan teheti meg mindezt.
-Mi sem egyszerűbb ennél - feleli az Úr. -Válj eggyé a heggyel, s meglátod fentről a tájat, válj a folyóvá, s olyan helyekre eljutsz, ahova azelőtt soha, s légy te az ég, amin felhők játszanak, este pedig csillagok.
Az Úr kacéran kacsintott az emberre, mert látta rajta, hogy értetlenül áll válasza előtt.
Az ember rövid ideig csendben állt, aztán megszólalt:
-De Uram, ha én vagyok a hegy, a folyó, s az ég, akkor én vagyok minden más is. Mert hegy nem lehetne kavics nélkül, folyó nem lehetne a medre nélkül, s az ég nem lehetne föld nélkül.
Az Úr elmosolyodott.
-S ha én vagyok a kavics, a meder, a föld, a hegy, a folyó, s az ég, akkor hát Uram, azzá kell lennem, ami Te vagy, mert Te ott vagy mindenben!
Az Úr szeretetteljesen felsóhajtott, s ennyit mondott:
- Hát akkor légy aki vagy!
S ekkor az ember boldoggá vált, mert immáron ő volt a hegy, a folyó, s az ég.