Gondolatok

Körülbelül 3 éve az egyik előadásomon mondtam, hogy semmi baj nincs azzal, hogy ha holnap már teljesen máshogy vélekedsz arról, amiről ma még egyfajta módon meg vagy győződve. Ugyanis ez a rugalmasságot engedi meg, mely nem ragaszkodik semmilyen hitrendszerhez, felismeréshez, megértéshez, személyhez, helyhez, munkához, tárgyhoz, bármihez.

A Jelenlét nem az érzelmek elfojtását vagy a különböző hatások fallal történő távol tartását jelenti. Ezek erőkifejtést igényelnek, s előbb vagy utóbb, biztos, hogy lesz valami, ami erősebb lesz nálad, és átszakítja a gátat. 
A Jelenlét sokkal inkább egyfajta áttetszősség, ahol a személyes beidegződéseinkkel való szoros azonosulásból elkezdünk fellazulni. S ahogy ez a fellazulás egyre nagyobb teret nyer bennünk, a hatások, gondolatok, érzelmek annál kevésbé lesznek ránk hatással, hiszen nem lesz mibe "beleütközniük", "belekapaszkodniuk".

Korábbi kultúrákban, valahol még ma is, rendkívül fontosnak tartották az egyén támogatását saját folyamataiban. Mikor valakinek felébredés élménye volt, egy külön védett helyre vitték, hiszen tudták mennyire fontos az, hogy zavartalanul megélhesse a folyamatait.

Mikor az első ilyen élményem volt, akkor 10 percem volt arra, hogy lemenjek dolgozni. Nem állhattam oda a főnököm elé, hogy figyelj csak, nekem ébredés élményem van ( bár akkor fogalmam sem volt arról, hogy ez az ), és most szeretnék ebben megmártózni, amíg szükséges, úgyhogy most találj valaki mást helyettem.
Le kellett mennem, és nagyjából olyan voltam, mint aki be van szívva, kérdezték is, hogy minden rendben van-e, mondtam, hogy nem is lehetne nagyobb rendben minden.  :)

Igazán megtisztelő, ha az embert felkérik egy interjúra, főleg egy ilyenre. Teiermeyer Márton megkeresett, hogy készítene velem egy bloginterjút, és igazán nagy öröm volt válaszolni a feltett kérdésekre, hiszen olyan dolgokról tudtam itt őszintén beszélni, amiket eddig nem annyira volt alkalmam megosztani Veletek.
Fogadjátok szeretettel és váljék javatokra! 

Az interjút ezen a linken találjátok: https://www.egyenisegepites.hu/vajay-kitti-tiszta-szellem-egyenisege/

Mikor megtapasztalod a belső Csendet, és rálelsz arra a helyre magadban, ahol a béke és a nyugalom lakozik, ráébredsz, hogy ez az, amit annyira kerestél, úgy érzed hazataláltál, és itt is akarsz maradni, 
Aztán az élet dolgai felkapnak, és úgy tűnik kirángatnak téged erről a helyről. Jönnek, mint a tornádó, és te nem tehetsz semmit, visznek magukkal.

A spirituális keresés egyik fő oka az emberek nagy többségénél abból indult ki, hogy tulajdonképpen egész életük során képtelenek voltak elfogadni önmagukat.
És ez addig a pillanatig így is marad, amíg a spirituális keresést saját magad jobbá tételének, megváltoztatásának szenteled.

A mester soha nem külső személyhez köthető, vagyis egyáltalán nem személyhez köthető.
Aki a személyhez köti a mestert, akár a magáéhoz, akár máséhoz, nem tudja, mit jelent a mester fogalma.
A mester maga Isten, ami mindenben ott van, és nem egy személy, aki valamit jobban tud.

Szellemem egy a tieddel, s tied az enyémmel, s egymásban egyesülünk az örökkévalóságban. 
Onnantól kezdve, hogy ezt megértjük, nem számít többet a távolság vagy idő, mert összekapcsolódásunk egyetlen akadálya csak fizikai testünk lesz, aminek időre és térre van szüksége ahhoz, hogy találkozhasson Önnön magával.

Az Élet mindig rendkívül váratlan és kreatív módon hozza létre a találkozásainkat egymással.
Ezért is mondjuk talán, hogy "sorsszerűek", mert érezzük, hogy ehhez tulajdonképpen nekünk sok közünk nem volt.

A mai ember a szenvedést ismeri igazán jól, ez az egyik természetes működése, az egyik alapvető szokása.
Valakik mélyebben csatlakoztak erre, valakik kevésbé, különböző módokon megélve azt.
Az igazság az, hogy senki és semmi nem mutatta meg igazán, vagy mondta el azt, hogy nem csak ez létezik, nem csak a szenvedés megszokott állapotával rendelkezünk.
Ezért nem is ismerünk mást.

E fizikai világ szülöttjeként tekintve önmagadra csupán annak meghatározásai szerint vagy képes működni. Többségében saját nagyszerűségedtől elválasztva, problémáktól és gondoktól hemzsegve érezheted magad kevésnek, jelentéktelennek és korlátoltnak, vagy ezek ellen harcolva törtethetsz és hitetheted el magaddal és másokkal saját nagyságodat. De belül még mindig kicsi és kevés maradsz.

Előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, mikor a zajos világ(od)ból újra a Csend felé igyekszel majd.
Ha máskor nem is, de a halálod pillanatában körbeölel majd ez a Csend. A félelem és rettegés közepette megjelenik valami, ami békét és nyugalmat hoz számodra. Az egyetlen teendőd pedig az lesz, hogy beleolvadj, így békében hagyhatod el ezt a világot.

A teljes önátadás az egyetlen módja annak, hogy Valódi Természetedre ráébredhess.
Ne akarj semmit sem megtartani, semmilyen gondolatot vagy ragaszkodást. Dobj el minden kötődésedet, mindet! Ürítsd ki magad teljesen, mindent adj át, ne akarj semmit sem megtartani. Mi marad ezután?
A ragaszkodások és elképzelések nélkül mi marad?

Semmivé sem kell válnod, és semmit sem kell létrehoznod vagy megteremtened magadban.
Ha felfedezed, hogy nincs mit elérni, a valamivé válás nyomasztó terhe elillan egy pillanat alatt, és ráébredsz az egyszerű igazságra: te mindig is az Örök Jelenlévő vagy.

Az elmúlt időszakban az élet egy olyan irányba terelgetett, ami a valódi, mély, belső csendet igyekezett feltárni előttem.

Ezt szeretném veletek megosztani, mert sokan, még nyitottabb körökben sem értik a csend valódi hatalmát, annak valódi természetét.

Az életed teljes, soha nem volt ez másként. Itt és most, legyen bármilyen körülményed is, amit érzékelsz magad körül, nem bír olyan hatalommal, hogy azt a teljességet elvegye tőled, ami alapvető természeted. Ez nem holmi misztifikáció, vagy spirituális elképzelés, ez a színtiszta valóságod, még akkor is, ha ezt nem így látod.

Belső bölcsességed útján járva járod önmagad valódi felfedezését, annak a kifejeződését, Aki Valójában vagy. Aztán eljön az a pillanat, mikor rájössz, hogy nem létezik sem út, sem utazás, sem utazó, soha el nem indultál, semmilyen utat meg nem tettél, és nem is volt hova tartanod. Csupán Vagy, örök Létezőként, aki nem jön sehonnan és nem is megy sehova, hiszen maga az örök Jelenlévő.

Valójában nem gyógyításra van szükség a világban, sokkal inkább összehangolásra. Összehangolódásra önmagunkkal, azzal az esszenciális Forrásunkkal, ami időn és téren kívül, születésen és halálon túl, képzeteken és elgondolásokon felül minden ok és cél nélkül alapvetően tartalamazza mindazt, ami az egészségi vagy lelki egyensúlyunkat támogatja.

Önmagadra ébredésed lehet kezdetben pillanatnyi, mely újra és újra visszatér tapasztalatként. Megízlelve ennek esszenciáját már nem kívánsz semmi másra lelni, mint ennek teljes felismerésére és megélésére.

Hiszen mind emlékszünk, mind tudjuk valahol mélyen, hogy eredetünk több annál, mint csont, hús és vér, öröklött minták és viselkedések, megszokások, személyes jellegzetességek.

Aki elindult e keresés útján, mely Valódi önmagához vezeti, az nem a személy nagyságát keresi, nem annak egy bátrabb, határozottabb, sikeresebb, gazdagabb, boldogabb formáját.

Nem számít mennyi, mennyi gondolatot, teóriát kreál újra és újra az elme, hogy valamiképpen megérthesse a Létezés természetét.

Igazán nem számít, hiszen az elme bűvöletéből sohasem vagy képes felfedezni Azt. Azt, aki valójában vagy.

A világ, melyben élünk, egyre inkább igyekszik elhitetni lakóival, hogy semmit sem tudnak. Ezért arra ösztönöz, hogy tanulj, tanulj, tanulj vég nélkül, hátha valamiféle tudásra teszel szert életed során. A tudatlanság mámoros ködjét beszippantva végül eljutunk odáig, hogy mi magunk is elhisszük, hogy egyesek nálunk többet tudnak, s mi oly keveset.

Megengedni az életnek, hogy olyan legyen, amilyen, látszólag az egyik legnagyobb kihívása az embernek.

A jó és rossz, kellemes és kellemetlen, az örömteli és szenvedést okozó címkékkel teli világunkban megengedni mindennek, hogy olyan legyen amilyen, nem lehetetlen „küldetés”, csakis addig, míg ebből a címkézett nézőpontból közelítjük meg az életet.

Az elme soha nem képes beteljesülni egyetlen elért dologtól sem, soha nem képes kielégülni, így ezért érezheted azt, hogy soha nincs vége az ámokfutásodnak, soha nem tudsz tartósan boldog lenni, megbékélni, megnyugodni, mindig KELL még valami.
Észlelni mindezt a káprázatot, mindezt a soha véget nem érő beteljesülésre képtelen mechanizmust, az első lépés arra, hogy rájöjj, tulajdonképpen nem ez vagy te.

A nehéznek tűnő helyzetek tökéletesen alkalmasak arra, hogy ráébredj: az, akinek formájában ebben a helyzetben vagy, az a részed, az a működés, nem képes megoldani azt.

Abból a részedből, aki abban a nehéznek tűnő helyzetben van, főként ha már szenved is benne, nem tudja azt megoldani, nem tud onnan kijönni.

Ahhoz, hogy a helyzet változzon, valami máshoz kell fordulnod.

Nem lehetséges az, hogy ha felfedeztél valamit a Létezés, vagyis Önmagad Valódiságának Igazságából, akkor ezáltal a felfedezés által eltávolodj másoktól.

Egy olyan élmény következtében, ahol megízlelted saját Valódiságodat, a Forrásod, a Lelked, az Isteni minőségedet, bárhogy is nevezd, csakis akkor lehetséges az, hogy ezáltal elkülönülsz a többi embertől (mert magadat már másnak tekinted), amikor az elme útját járod ezzel a tapasztalatoddal. Az elme ezeket a felismeréseket saját élményének kezdi tekinteni, ezáltal növelheti saját nagyságát, és elhiteti veled azt az érzést, hogy ezáltal te más vagy, többet tudsz. Így lesz az elme megvilágosodott.

Mindaddig, míg különbnek tartod magad valakinél vagy valaminél, az élet dolgaiból válogatsz. Ha felsőbbrendűségből kívánod eldönteni, mi az, amit elfogadsz az élet részeként és mi az, amit nem, akkor a vak embernél is vakabb vagy.

Az élet tisztelete az út ahhoz, hogy a szeretet szemén keresztül lásd a világot, hogy mindazt, amit korábban nem kívántál meglátni vagy elfogadni akár magadban, akár körülötted, azt az élet ugyanolyan részének tekintsd, mint ami elsőre is kedves volt számodra.

Az elme képes önmagát bármilyen helyzettel, történéssel azonosítani. Mindez addig történik meg, míg nem rendelkezel a Valódi Figyelemmel, a Jelenléttel.

Például ha saját fejlődésed útján eljutsz egy olyan állapotba, amit jónak érzel, vagy eredményesnek, akkor az elme rögtön belehelyezkedik, ami azt jelenti, hogy nagyszerűnek kezded el gondolni magad, másoktól különbnek, megjelenik a "te ezt már tudod" érzés. Megcsináltam, túl vagyok rajta, én már a "Valaki" vagyok.

A cselekvés számunkra azt jelenti, hogy valamit mindenáron tenni, valamit aktívan generálni, létrehozni.

Olyan pillanatokban, amikor úgy adódik, hogy feladatunk csökken, sokszor nehezen viseljük a semmittevést. Igyekszünk kierőszakolni magunkból a cselekvést, még azokban a pillanatokban is, amikor jobb volna inkább megállnunk, felhagynunk a hagyományos értelemben vett cselekvéssel.

A valódi szeretet túlmutat mindenen, mit az emberi elme felfogni képes, ezért nem is lehet azt megérteni, csakis átélni. Átélni pedig csak akképp lehet, ha elengedsz minden ragaszkodást, helyébe pedig nyugalmat teszel, s átadod magad annak az igazságnak, mit isteni rendnek nevezünk.

Amiért azt mondod, majd holnap, amiért nem teszed meg a lépést, ami előrébb vinne, amiért kedvetlen vagy, amiért feladod, vagy inkább bele sem kezdesz, bármi, ami miatt nem érzed jól magad, ami miatt bűntudatod van, azt mind mind azért teszed, mert megtagadod Önmagad.

Az inspiráció, az ambíció, a belső erő hiánya azért lehetséges, mert nem azonosulsz azzal, aki valójában vagy: a végtelen lehetőségek és megvalósulások tárháza.

Az ember a tapasztalatai során kialakítja azokat a mechanizmusokat, amik a későbbiekben rutinná válnak az életében, csakhogy ezek a mechanizmusok idővel elavultak lesznek és korlátokat szabnak.

Amikor azt mondod, hogy nem vagy még kész, még fejlődnöd kell, még fel kell nőnöd, még tisztulnod kell, mindegy, hogy egy olyan párkapcsolathoz, munkához vagy élethez, amilyet szeretnél, mindaddig, míg alkalmatlannak találod rá magad, a saját lehetőségeidet tartod távol.

Amikor a válaszokat keresed a kérdéseidre, megoldásokat a problémáidra, fohászkodsz a segítségért, soha el ne felejtsd, hogy ezt mind magadban találod meg. Lehetséges, hogy egy válasz más szájából érkezik, lehet, hogy a megoldást egy helyzet hozza, és segítő kezet is nyújthat feléd valaki más, de mind belőled indul ki. 
Bármi is érkezik hozzád, az mindig belőled indult. Mint egy bumeráng. Eldobod és visszajön. 

Minden mag megkapja azt a lehetőséget, hogy egy erős, burjánzó növény váljék belőle, hiszen az ugyanabban a földben lévő magok mind hozzájuthatnak ahhoz a bőséges és erőt adó tápanyaghoz, ami a növekedésükhöz szükséges.

Bölcsességed nem abban rejlik, hogy tudod mindenre a választ. Az igazságok keresésének nagy forgatagában sohasem érhetsz el a végéhez, mert ami egyszer a végnek tűnik, az igazából valami másnak a kezdete.

Az igazság megfoghatatlan és végtelen, akárcsak a Létezés maga. Nem látod az elejét, nem látod a végét, de elfogadod, hogy van, hiszen Te magad vagy erre a bizonyíték.